Az élettudományokkal foglalkozó kutató (esetünkben a cikk írója) minden esetben gyanakodva olvassa azokat a híradásokat, amelyek szenzációs orvosi esetekről számolnak be. 2014. májusában volt olvasható egy szenzációs, de borzongtató címmel megjelent írás.
„Kék pontok a vérben, egy rejtélyes mérgezés története”
A hírt és történetet a német Spiegel Online oldaláról vették át. A krimi jellegű cikket el sem olvastam volna, ha az első mondatban nem egy tipikus Somatológiai (testtan) jellegű mondattal találkoztam volna. „A férfi már az ízeket sem érezte. A gyomra annyira kínozta, hogy a vállára és a nyakára is kisugárzott a fájdalom. Az orvosok napokig nem találták a problémák okát. Végül a vér elemzése segített.” A folytatásban fokozódott a feszültség: „a klinikai járóbeteg-ellátást felkeresve, három napig egészen jól volt a férfi. Ezután kezdett iszonyúan fájni a gyomra. Ízületei megduzzadtak. Mintha valami stressz érte volna: nem tudott aludni, rosszul volt, ízlelése egyre jobban megváltozott”
Azonnal felvetődött a kérdés, hogy miért nem vizsgálták meg a beteget. Megjegyzem, hogy a leírt tünetek alapján egy szomatológus jelentősen szűkíteni tudta volna a megbetegedést kiváltó okot. Ekkor jött a meglepetés, mert megvizsgálták és ezt állapították meg.
„Az első vizsgálatnál az orvosoknak nem tűnt fel semmi. A vérvizsgálat vérszegénységet mutatott ki, ami négy hónappal korábban még nem volt észlelhető. A doktorok ezért valami gyomorbetegségre gondoltak, gyulladásra, amely vérzéssel párosulhat. Erről számolt be legalábbis Lawrence Friedman kollégáival együtt a New England Journal of Medicine című szaklapban megjelent leírásában.”
A szomatológusban, (már, mint bennem) egyre nőtt a feszültség, mert ismét világgá kürtöltek egy „gumidiagnózist”, mármint azt, ha nem tudjuk mi a beteg baja, akkor az csak GYULLADÁS lehet. A jelenleg praktizáló orvosok rutinszerűen használják ezt a nemzetközi protokollban szereplő valamit, a GYULLADÁST, természetesen, ha nem tudják, hogy mi a baja a páciensnek. Magára a tünetre viszont senki nem figyelt és elkezdtek egy olyan kezelést, amiről az elején lehetett tudni, hogy semmire sem jó.
„Az 59 éves beteg ezután gyomorkímélő gyógyszereket kapott, majd baktériumfertőzésre vizsgálták ki. Székletében vért kerestek. Néhány nap múlva az endoszkópia következett. Addig is a betegnek diétáznia kellett és azt tanácsolták: jöjjön vissza, ha a panaszok súlyosbodnak.”
A cikk elején leírt alaptünetet olvasva biztosan tudható volt, hogy a páciens vissza fog jönni, mert a rejtélyes gyulladás az endoszkópiától és a diétázástól biztosan nem fog meggyógyulni.
Visszament: Másnap a férfi újra jelentkezett a háziorvosánál. Már a lábai is fájtak, az ízlelése még rosszabb lett, a széklet hígabb, lágyabb, mint a szokásos, a következő napon a hasa, a jobb térde és a válla fájt. S immár egy hete fáradt és kimerült volt.
Az orvos azonban komolyabb tüneteket a fájós térden kívül nemigen talált, ezért ismét hazaküldte a pácienst.
A fájdalmak azonban nem enyhültek, a felsőtest legkülönbözőbb pontjaira sugároztak ki: váll, nyak, kéz. Végül is a férfit a Massachusetts General Hospital sürgősségi osztályára vették fel Bostonban. Ekkor már mellkasi fájdalmai is voltak, állapota egyre rosszabb lett”.
Az egyszerű szomatológus aki a testtant, a funkcionális anatómiát és egy kicsit a tünettant is ismeri, azonnal rávágja, hogy merre kell keresni az okot és nem a gyulladást. Nem így a klinikusok. Itt válik krimi szerűvé az eset, mert egy mindennel felszerelt klinikán, ahol rendelkezésre állnak a legtökéletesebb diagnosztikai eszközök, nem tudtak semmit kimutatni.
„Miután a vizsgálatok továbbra sem mutattak ki semmit: a beteg fájdalomcsillapítót kapott. És megint hazaengedték, kora reggel.” Úgy látszik, hogy az orvostechnikai eszközök, minden vizsgálatnál rendelkezésre álltak, minden vizsgálatot elvégeztek, csak egy valami hiányzott: a tudás. Talán bántó lehet ez utóbbi megjegyzésem és nem is írtam volna le, ha erről Ők maguk nem nyilatkoztak volna.
„Ám az orvosoknak valódi detektívmunkát kellett végezniük, hogy a rejtélyes betegség okát felderítsék. Másnap ugyanis megint a háziorvosnál kötött ki a férfi. Gyomorvérzésről nincs szó. Ám légzési problémái is voltak, továbbra sem aludt, fájdalmai nem enyhültek. Megint a sürgősségi osztályra került. A folytatásban nem csak az adott klinika írja le azt, amitől szinte az egész világ egészségügyi rendszere szenved. A föld lakosságának csak töredéke juthat olyan klinikára, mint amilyenről a cikkben olvashatunk. A klinikán minden volt: méregdrága műszerek, méregdrága vizsgálatok, amelyek azonban tudás hiányában csak a mérget nem ismerik fel. „Az akut veszélyeket az orvosok ekkorra már kizárták, laborvizsgálatokkal, gyomortükrözéssel, röntgennel és komputer-tomográfiával. Nincs semmi nyoma tumornak, vérzésnek, ami a vérszegénységet megmagyarázná. Mi a baj tehát?”
Keresték az okot nem találták a „gyulladást”, a képalkotó diagnosztikai vizsgálatokkal semmit nem találtak, akkor hát „mi a baj?”
Az egyszerű szomatológus azonnal rávágta, hogy ez csak ólommérgezés lehet. Mire ez a nagy magabiztosság – mondhatja az olvasó. Nem sok, mindösszesen az, hogy az elmúlt harminc évben közel egy tucat ólommérgezett utóhatását sikerült kimutatni egy funkcionális anatómiai képalkotó eszközzel, amit egyébként sajnálatosan sok orvos lenéz, vagy rosszul alkalmaz. De ez sem elég indok arra, hogy egy tünet leírása miért elég egy egészséget befolyásoló tényező oki felderítéséhez. Mert hiába vannak csillogó műszerek, diagnosztikai intézetek, laboratóriumok, ahol minden vizsgálatot el lehet végezni, ha nincs morfológiai (alaki változás) jel, na és természetesen tudás. Mert a csillogó és magasan informatikával támogatott diagnosztizáló műszereket tudni kell használni és tudni kell velük mérni! Mert a műszer semmit nem tud, csak a használója tudását képes támogatni.
Ez alatt azt lehet érteni, hogy a cikkben leírt „röntgen és komputer-tomográfiás” vizsgáló orvosnak eleve azt kellet volna mondania, hogy ezt a vizsgálatot csak akkor célszerű elvégezni, ha a „tünet” azt igényli. Itt jön a tudás: megjegyzem, hogy ez nem akadémiai szintű elvont tudást jelent, hanem mindösszesen ismeretet. A szomatológus, biológiai és környezet-antropológia ismeretekre építi tudását. Ezért volt határozott állítás, hogy a cikkben leírt ember nehézfém toxikus volt és valószínűsíthető (nagy-nagy százalékban) hogy ólommérgezése volt.
Szakirodalmi idézetek:
Az ólom Pb atomtömege 207,19, atomszáma 82, két és négy vegyértékű. Vízben oldhatatlan, vegyületei mérgezőek. Jelenléte a környezetben általánosan megtalálható, de vannak olyan területek ahol kiemelten nagy koncentrációban vannak jelen. Szinte az egész világra kiterjedő Pb mérési és vizsgálati anyagok állnak rendelkezésre. Teljes Magyarországi mérési adatok is rendelkezésre állnak. Irodalmi adatok alapján a napi ólom felvétel (élelmiszer, italok , levegő) 300-500 µg-ra becsülik ( Svédországi mérések napi 27 Finnország 66 USA 23 Kanada 53,8 Belgium 90 Mexikó 177, de vannak olyan országok ahol eléri a 511 µg-ot). Néhány ólom só vegyület a bőrön keresztül is képes felszívódni. Egyes közlemények szerint a bélből a bevitt ólom akár 4-21%-a is. A bejutott ólom a szervezetben közelítőleg 90%-ban a csontozatban található, de megtaláljuk az agyban, vesében, májban, stb. Az ólom, ha nem vegyületben, vagy sóban van, akkor a 90%-a széklettel ürül. Azt is megfigyelték, hogy az emelkedett ólom bevitel esetében az anyatejjel is kiválasztódhat. A szervezet az ólmot kis mennyiségben, folyamatosan és lassan távolítja el. A biológiai felezési ideje pontosan nem ismert a „hármas elméletben” erre vonatkozó utalások találhatóak. Érdekes eredményt hoztak a biológiai – térinformatikai elemzések. Ezek az információk nagyon fontosak a környezet antropológiai elemzéseknél. A WHO pontos referencia értékeket tett közzé.
Nézzük a tüneteket:
Az akut mérgezésre utaló korai tünetek: tompultság, fáradékonyság, fejfájás, izomremegés, hasi görcsök, vesefunkció-zavar, hallucinációk, emlékezetvesztés stb.
Krónikus mérgezés felnőtteknél (vérólom 50-80 µg 100 ml-nél álmatlanság, fej ízületi fájdalmak, gyomor-bél tünetek. Ismertek továbbá Hematológiai, perifériás idegrendszeri, központi idegrendszeri érintettségek. Erős ólom toxikózisban ( kb. 80 µg/100 ml vérólom az encephalopathia tüneteit is mutatja.
Egyéb kísérő tünetek is ismertek a különböző szerveknél: Tartós hosszú ideig magas vérólom szint esetében nephropathia,. Az emésztőrendszer, tápanyag csatorna tünetei étvágytalansággal kezdődnek és kólikával is végződhetnek. Egyes esetekben vérnyomás emelkedést is tapasztaltak. A nemzetközi szakirodalom a májra gyakorolt hatását, mint nem ismert folyamatot tünteti fel. Saját kutatás alapján korábbi, vagy akut ólommérgezés esetében a máj sajátos funkcionalitást mutat a humán radiációs vizsgálatoknál.
Hát mindösszesen ennyi egy szomatológus ismerete, de ez elég volt arra, hogy a cikk elején leírt tünetek alapján, szinte biztosan az ólommérgezésre lehetett gyanakodni.
Az amerikai horror-történetnek ezzel nincs vége.
„Az orvosok ekkor vérképződési problémára, porfíriára (ezt magyarul bíborbajként is emlegetik) gyanakodtak, de ezt a labortesztek nem igazolták. Ám ez nem magyarázná meg az ízlelés megváltozását, és valóban nem is ez volt a probléma. Ugyanakkor a vér még alaposabb elemzése végre nyomra vezette a specialistákat: a mikroszkóp alatt a vörös vértestek jellegzetes elváltozását vették észre. Bazofil pontozottságról (punktációról) van szó: kék pontok jelentek meg az erythrocytákon, azaz a vörös vértesteken. A pontok különböző betegségeknél léphetnek fel, így az ólommérgezésnél is. Ez megmagyarázná a férfi tüneteit is. És valóban: egy vizsgálat kimutatta: a férfinek túl sok ólom van a vérében. A hangulatváltozásai is erre mutattak: egyszer hangosan nevetett, máskor halálfélelme volt.
Az ólom károsítja a vérképződést, az idegrendszert, a pszichét és az emésztést – mindez jelentkezett tehát a férfinél. Ugyanakkor az orvosokat az tévesztette meg, hogy a tünetek ennyire gyorsan és intenzíven jelentkeztek. Ezután már a férfi megkapta az ólomszint csökkentésére szolgáló gyógyszereket, és két nap múlva megszűntek a fájdalmai, illetve a hangulatingadozásai.
Végül az orvosok valószínűleg rájöttek arra is, hogy mi lehetett az ólommérgezés forrása. A férfi ugyanis nem került kapcsolatba ólommal a munkája során: belsőépítész volt Bostonban. Igaz, otthon dolgozott. Az élettársának semmi baja nem volt, ezért az orvosok a férfi különleges szokásait kezdték el vizsgálni. Végül nem is valami hihetetlen dologra bukkantak: a laborban kiderült, hogy a kávéskanál okozhatta a mérgezést: a fele ólom volt, márpedig a férfi ezzel kavarta minden reggel a kávéját.
A férfi immár tünetmentes a megfelelő kezelés hatására, igaz, az ólomszint csak lassan csökken az ember szervezetében, így az 59 éves belsőépítésznek is várnia kell a normál értékek visszaállására.
Minden jó, ha a vége jó, csak az a baj, hogy egy egyszerű ólommérgezést a tünetei alapján nem ismertek fel. Sok időt, energiát, pénzt költöttek arra, hogy kitalálják, hogy mi lehet a szenvedőnek a baja. Mert az elején szinte percek alatt az orvoslás legnagyobb erényével a tudással fel lehetett volna tárni az egészséget befolyásoló tényező okát. Akkor ez egy sikertörténet, vagy a mindennapi valóság?
Szacsky Mihály
szomatológus