2008.szeptemberi közlés
A hírközlő szerveknél, újságoknál, rádióban és a televíziós műsorokban nem telik el úgy nap, hogy néhány elemző ne tenné közzé gondolatait. Mindenki számára úgy tűnhet, hogy az elemzések megfelelő alapossággal készülnek. Garanciának tekinthetjük, hogy az aktuális közzétételeket elemző intézetek, néha „kutató intézetek” feldolgozása alapján tudhatjuk meg.
Ezek az elemzések és prognózisok aktuális problémákkal és azokkal a sejtésekkel foglakoznak, melyek szinte kivétel nélkül csak közeljövőnket határozzák meg. Sajnálatos módon ezek az elemzések nagy általánosságban politikai, gazdasági jellegű feldolgozások, és szinte teljes mértékben hiányoznak belőlük a természettudományi, ökológiai folyamatok ismeretanyagai. Hallhatunk arról, hogy a „kutató intézetek” pl. a pártok közötti népszerűséget hogyan értékelik, más esetekben becsléseket hallhatunk arról, hogy gazdasági növekedésünk milyen pályára állhat (ez utóbbinál a találati valószínűség gyakorlatilag nulla).
Ezeknek az elemzéseknek általában több szépséghibájuk van. Ragadjunk ki néhányat.
Minden elemzés azért készül, vagy azért rendelik meg, hogy választ kapjunk jövőnkről, vagy a jövőben bekövetkező események valószínűsíthető történéseiről. A gazdasági és politikai elemzések esetében rövid távú prognózisok készülnek (napok, hetek), és kivételes bátorságra vall az, ha egy jövőprogram félévre vagy egy évre készül.
Tudjuk, hogy nemzetközi szinten a politikai elemzések tekinthetők a legbátrabbnak, mert a pártok választás előtt akár 4–5 évre is képesek vizionálni. Nem volt rá példa szinte az egész világban, hogy egy politikai párt által hirdetett program, amit a választások előtt közzétettek, valaha megvalósult volna. Ez azért furcsa, mert a választások előtti ígéretek valótlanságát soha senki nem vitatta, ennek ellenére minden választást megelőzően – szinte minden társadalmi rendben – a politikai pártok eljátsszák azt a színjátékot, hogy tudnak előre gondolkodni, és uralkodásuk ideje alatt, ha megválasztják őket, akkor minden tökéletessé válik.
Az álomból sajnos nem a politikusok ébrednek fel, hanem a választók. Kivételes esetben is csak csekély százalékban valósulnak meg a politikai fantáziálások. Szükséges megemlíteni, hogy a politikai programok felborulása nem csak a felelőtlenség és tudatos torzítások miatt nem valósul meg, hanem sokszor – és egyre többször – a természetben bekövetkező változások és véletlenek sorozata is közbeszólhat.
A természettudományokkal foglalkozók tudják, hogy a természetben nincsenek véletlenek. Mindenkinek, még a politikusok, közgazdászok, jogászok és bankárok életét is a természeti törvények szabályozzák. A társadalomtudományok mellett politikai síkon senki nem foglakozik az élettudományokkal. Jellemző, hogy a politika például ránk erőltette, hogy az egészségügyi ellátás mára már nem szolgálat, hanem szolgáltatás, az orvostudományokat pedig egészségiparra degradálták.
Nem zárható ki, hogy a politikai pártok és a társadalomtudományok képviselői együttesen azon fáradoznak, hogy a természettudományok oktatását folyamatosan sorvasszák. Tapasztalható, hogy az oktatásban egyre nagyobb teret nyernek olyan tantárgyak, mint pl. a közgazdaságtan, a pénzügyi ismeretek, az állampolgári ismeretek. A biológiai folyamatokról, az ökológiáról, az ökoszisztémáról, magáról az életről pedig csak olyan részismeretek kerültek a tantervbe, mint pl. a genetika.
Reális elemzés szerint, ha a biológiai sokszínűség, azaz az élettudományok nem kerülnek az oktatásba, akkor magáról az életfolyamatról sincs sok fogalmunk. Saját felmérésem szerint, amit 100 középiskolásnál végeztem el, azt tapasztaltam, hogy az anyagcsere-folyamatokról jószerivel semmit nem tudtak. Azt meg végkép nem értették, hogy milyen módon képes befolyásolni az életünket a létet fenntartó biológiai körforgás. Az anyagcsere-folyamatról csak azt tudták, hogy milyen divatos diéták vannak, és a gyorséttermekben milyen ételeket lehet fogyasztani. Megdöbbentő volt, hogy fejlődésben lévő fiatalok mennyire nem ismerik a vegyes táplálkozás fontosságát.
Az oktatás hiányosságából eredő téves ismereteket sajnos erősítik azok a televíziós műsorok, ahol hozzá nem értő, rendkívül alacsony színvonalú, műveletlen emberek főzést imitálnak. Azt, hogy erre miért van szükség, el nem tudom képzelni.
Térjünk vissza az elemzések elemzésére! A prognózisok időtartama, a feldolgozás módja és az elemzések technikája nem lenne zavaró, ha nem tapasztalnánk azt, hogy az elemzők és elemző csoportok valamilyen, a kívülálló számára ismeretlen módon, az egyensúlyi helyzet megteremtésében ne lennének érdekeltek. Úgy tűnik, hogy ez az egyensúlyi helyzet nem más, mint az, hogy az egyik csoportosulás véleménye ellentétes a másik véleményével. A szakma talán így biztosítja fennmaradását, mert az elemzők közül mindig akad olyan valaki, aki eltalálja a helyes választ a kutatott témában.
Nemrég történt egy szokványostól eltérő eset. A konfliktusoktól sem mentes súlyos politikai válság közepén egyik elemző csoport sem találta el a bekövetkezett politikai helyzetet. A történet érdekessége, hogy mindegyik csoport részletesen ismertette, milyen mintából merítette adatgyűjtését. A feldolgozások statisztikailag pontosak voltak, és a kutatási protokollok is megfeleltek az elvárásoknak. Egy dologról feledkezett meg mindösszesen minden elemző, mégpedig arról, hogy az életszerűséget egyszerűen kifelejtették a számításaikból. A szituációt nevezhetnénk kellemetlennek, de az elemzők (akik jelentős mennyiségű pénzt költenek kutatásaikra) ügyes szófordulatokkal megmagyarázták, hogy ez így helyes.
A közzétett vegyes témákban kiadott elemzések tanulmányozása is azt mutatja, hogy a vélemények egyensúlyi állapotba kerülnek. Ez nagyságrendileg azt jelenti, hogy kb. 50%-os pontossággal tudják megbecsülni a várható eseményeket. Ezek alapján talán nem túlzás, ha azt mondjuk, ez megfelel a jósnői pontosságnak, azaz vagy eltaláltam, vagy nem. Mivel az elemzők ellentétesen döntenek, ezáltal önmaguk alakítják ki ezt a jóslási jellegű tevékenységet.
Tudjuk, hogy minden nemzet rendelkezik olyan tervekkel, programokkal, amelyek arra hivatottak, hogy a jövő stabilitását biztosítsák. Ezek a tervek, stratégiai programok elméletileg kitűnő munkák, kellő alapossággal készülnek, a számítások matematikailag hibátlanok. Van azonban egy nagyon nagy hibájuk: nem fogadják el azt, hogy a természetben számos bizonytalansági tényezővel kell számolni.
Az elmúlt száz évben az emberi tevékenység (a tervezett államprogramok halmaza) hatására egyre növekvő módon megjelentek a kiszámíthatatlanság irányába mutató természeti folyamatok. Tényszerűen ide sorolhatjuk a klímaváltozást, a népességnövekedést, az élelmiszerellátottságot, az ivóvíz kérdését, és mindazokat az aggasztó jelenségeket, amelyeket a Palatinus írások igyekeznek feltárni.
Napjainkban a gazdasági és a politikai elemzések minden esetben túlsúlyba kerülnek, és elnyomják azokat a tudományterületeket, amelyek talán nem olyan látványos módon, de kellő alapossággal értelmezik mindazokat a természeti és életfolyamatokat, amelyek meghatározzák biológiai létünket, a természet sorsát.
Tévedés, mondhatják sokan, mert igenis sok esetben hivatkoznak politikai és gazdasági elemzők tudományos természettudományi kutatásokra, információkra. A komplex elemzések esetében feltűnő módon azt lehet tapasztalni, hogy a hivatkozások minden esetben azokra a kutatási eredményekre hagyatkoznak, melyek alátámasztani látják a politikai tervezést.
Említhetnénk a II. iraki háború kitöréseinek okát is. Idézhetnénk, hogy tudósok, távérzékelési szakemberek, vegyészek, fizikusok, kémek egybehangzó állítása alapján az iraki hadsereg rendelkezett vegyi fegyverekkel, ami (ha igaz lett volna) veszélyeztette volna az USA biztonságát.
Nem hagyható szó nélkül az a kommunikációs háborúzás sem, amelyben az elemzők Földünk olaj- és gázkészleteinek mennyiségéről elmélkednek. A gigantikus olajvállalatok szerint nincs semmi vész, folynak a kutatások, és egyre több olaj- és gázmezőt tárnak fel, miközben bevallják, hogy pl. Amerikában a kitermelhető készletek egyre fogyóban vannak, Kínában gyakorlatilag kitermelték az összes olaj- és gáztartalékot.
A tudományterületek szakértőinek reálisnak tűnő számításai szerint viszont a Föld olajmennyisége a jelenlegi fogyasztás figyelembevételével – illetve a fejlődő országok fogyasztásemelkedésével – csak néhány évtizedig tartható fenn. Abba a hibába estem, hogy az értelmezésnél az olaj kérdését hoztam fel elsőként. Az olaj és az energetikai kérdések problémája a valóságban eltörpül a természet egyensúlyának felborulása mellett, mint pl. a vizek szennyezése és az ivóvízkérdés, az élelmiszertermelés és a természetpusztítás, a zöldmezős beruházások, a klímaváltozás – és nem utolsó sorban a népességnövekedés.
A pesszimista kicsengés esetében azt is mondhatjuk, hogy az ember olyan élőlény, amely magában hordozza mohóságával saját önpusztítását.
Ismerünk más élőlényeket is, amelyek valamilyen ismeretlen hatásra képesek tömegesen öngyilkosságot elkövetni. Talán azt is mondhatnánk, hogy az emberiség nem nőtt fel kellő mértékben tudatához. A politika esetében ez nem is kérdés. Történelmünkben, jelenünkben, az egész világban az tapasztalható, hogy felelőtlen és a realitásokat figyelmen kívül hagyó programok készültek, készülnek, amelyek elsősorban a világuralmi pozíciókra törő nemzetekre jellemzők.
Ismét vegyünk egy példát! Az USA tényszerűen egyetlen klímavédelmi programhoz sem csatlakozott. A programok elutasításánál minden esetben a sejtelmes jövőben keresik a megoldásokat, és ezért nem cselekszenek elvárható módon (azt hallhatjuk, hogy a jövőben hány milliárd dollárt fordítanak majd ökológiai, klimatikus stb. kutatásokra).
Arra való hivatkozással, hogy gazdasági érdekei ellen hatnak a klímavédelmi vállalások, feljogosítottnak érzik magukat arra, hogy folyamatosan növeljék nyersanyagkészleteik kitermelését, növelik az olaj és szénhidrogének felhasználását, valamint intenzíven fegyverkeznek (ami szintén hatalmas energiát, nyersanyagmennyiséget igényel).
Ezzel az USA – a világgazdasági és katonai hatalom fenntartásával – kiérdemelte a legnagyobb légkörszennyező címet. Az USA nagy sajnálatára a gazdasági háborút kezdi elveszteni, mert Kína igyekszik az élre törni (ha még nem tette meg). Ezzel egy időben természetesen Kína elorozta az USA légkörszennyező elsőbbségét is (a többfrontos küzdelemben nem feledkezhetünk meg Indonéziáról, Indiáról, a fejlődő Oroszországról, Japánról, és ha létezik, akkor az Európai Unióról sem).
A háború, mint tudjuk, folyik tovább, de hatásai eljutottak oda, hogy más módozatban súlyos, sokszor az eredményeket is felülmúló pusztításokat végez. Történelmünkben a hadseregek felvonultak egymással szembe, és Mars isten rendelkezései szerint szabályosan öldösni kezdték egymást a katonák (csak megemlítem a nagy teoretikus mondását, miszerint: „A háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.”). A veszteség tehát a csatamezőn volt megtekinthető, és a győztesnek, akinek természetesen mindig igaza van, állt jogában a csatamezőről összegyűjteni az ellenség elszórt és elvesztett javait, az elfoglalt városok kifosztása is természetes katonai tevékenység volt.
Az I. és II. világháborúban a politikai és katonai tevékenységeket már kiterjesztették kontinensekre, országokra, teljes régiókra és népességekre is. A politikusok és a katonák megmagyarázták például London, Berlin, Drezda bombázását, de ne feledkezzünk meg fővárosunkról sem. A II. világháború vége felé kollektív német, orosz és amerikai összefogással Budapestet szinte teljesen elpusztították, letarolták. Nem múlik el év úgy, hogy Budapesten építkezéseknél, útjavításoknál ne találnának a földben föl nem robbant lőszert, gránátot, bombát. Legutóbb azt a kéttonnás amerikai nép ajándékát sikerült kiemelni a Ferencvárosban, amiről kiderült, hogy valószínűleg (még a háború alatt pottyant le egy Liberátorról), a háború után már hatástalanítottak.
Elgondolkodtató, hogyan reagálná le az amerikai közvélemény, ha találna egy kéttonnás bombát vagy robbanószerkezetet valahol Amerikában, akár az első vagy a második világháború idejéből, esetleg mondjuk a vietnámi háborús időszakból.
Napjainkban a katonai jellegű háborúzás gazdasági, környezeti visszahatásai és a veszteségek egészen másképpen jelentkeznek, mint a közelmúltban. A gazdasági növekedés, a fenntartható fejlődés erőltetése, és a világhatalmi pozíciók megtartása együttesen igényli a termelékenység növekedését (a háborúkhoz sok lőszer, fegyver, katonai eszköz, és nem utolsó sorban üzemanyag kell).
Napjaink grúz konfliktusa is a nagyhatalmak között zajlik. Nagyon leegyszerűsítve az USA és Oroszország között. A tét nem más, mint a fennhatóság megteremtése olyan területen, ahol biztosított a nyersanyagok kitermelése és azok elszállítása. A helybéli lakosok érdekeit senki nem veszi figyelembe.
A háttérben hallhatjuk, hogy Grúziának hány helyről szállítanak és telepítenek fegyvereket és fegyverrendszereket. Aggodalomra adhat okot az is, hogy más nemzetek katonai szakértőinek, kiképzőinek száma is emelkedik a térségbe. Mindezekkel egy időben a ténylegesen háborúzó országokban a növekvő termelés hatására arányosan növekszik a hulladék és káros anyag kibocsátás, a környezetszennyezés.
Lehet, hogy nem tudják, és biztos, hogy fel sem fogták a gazdasági hadvezérek, hogy milyen új fegyvernemet hoztak létre a környezetszennyezéssel. Célszerű más megvilágításba helyezni ezt az értelmetlen erőlködést. A küzdő feleknek nem kell egyebet tenni, mint arra kényszeríteni az ellenfelet, hogy az egyre fejlessze gazdaságát, növelje termelését, ezáltal kilátástalanul növekszik a hulladék mennyisége, a szemét. A hatás nem marad el.
A gazdasági csatában résztvevő ország, népcsoport súlyosan szennyezi környezetét, ezzel egyre növelve lakhatatlan területeinek mértékét. A lokális és a globális klímaváltozás például olyan pusztításokat visz végbe, amit fegyverekkel jelenleg nem lehet megvalósítani. Sokan azt gondolhatják a feltevésre, hogy őrültség. Akkor nézzünk szembe a tényekkel!
Kínában 2007–2008 telén a rendkívüli hideg és hó olyan környezeti pusztításokat végzett, amely egyesek szakemberek szerint 5–10 évvel előbbre hozhatja Kína azon földrajzi területeinek lakhattalanságát, amelyet egyértelműen a szén-dioxid-kibocsátásnak köszönhetnek (csak a fagyok miatt kb. 1,5 millió hektárnyi erdő pusztult el). A 2008-as földrengések összetett pusztító hatásokat váltottak ki. A mesterségesen duzzasztott gátaknál a műtárgyak megsérültek, gátszakadásokra került sor. Az özönvízszerű esőzések a mezőgazdasági termelésben súlyos, pótolhatatlan veszteségeket okoztak.
Az Egyesült Államokban a génmódosított kukoricaültetvények területét – amit bioetanol előállítására használnak – „halál zónának” nevezték el, mivel a biodiverzitás gyakorlatilag megszűnt.
A klimatikus változások hatása, a szélsőséges időjárási viszonyok drasztikusan csökkentik az élelmiszertermelést, fizikálisan rombolják a környezetet, elpusztítanak ültetvényeket, településeket. A vízkitermelés – amit öntözésre, állattenyésztésre, mezőgazdasági technológiáknál használnak fel – katasztrofális mértékben pusztítja az adott környezetet. Említhetnék az Aral-tó elrettentő történetét.
Ezek az események napjainkra meghaladták az egyszerű természeti katasztrófák mértékét. Pusztító erejük kezdi közvetlenül az életet fenyegetni. A természettudósok hiába mondják, hogy az élővilágban a fajok sokszínűségének megszűnése, drasztikus csökkenése magát az emberi létet is közvetlenül veszélyezteti. Talán még a politikusok is megérthetik, hogy olyan helyzetben, ahol az ember csak egymagában képviseli az élővilágot, az élet végét jelenti.
Az alapvető természettudományi ismeretekhez tartozna a szén, az oxigén, a nitrogén, a víz stb. körforgásának ismerete. Ezen a területen követte el az emberiség a lehető legnagyobb hibát – miszerint felborította a természeti egyensúlyt. Szánalmas társadalmi törvényekkel nem menthetjük hibáinkat, amiket a természettel szembe vétettünk.
Ezek nem nagy szavak, a 2008-as nyár eleji áradások több mint 3 millió hektáron pusztították el az USA mezőgazdasági területeit. Megérkezett a „Dolly” hurrikán, igaz kicsit előbb, mint ahogyan azt várták. Azonnal követte az „Edward”. A hurrikánszezonban egyre több és egyre pusztítóbb hurrikánok és viharok lesznek ebben az évben (előzetes szakértői vélemény szerint).
Másutt kíméletlen a szárazság, erdőtüzek pusztítanak. Mi ez, ha nem a gazdasági háború fegyvereinek visszahatása? A lőszer nem más, mint a szén gázosítása. Jelenleg nincs olyan katonai erő, amelyik vetekedhetne a természet „bosszújával”.
A „kis színesek” között bukkant fel egy hír minap, amelyet senki nem kommentált, senki nem elemezett.
A néhány mondat ezt tartalmazta: az USA változtatott katonai stratégiáján, a jövőben nem országok és nemzetek ellen indít háborúkat (természetesen a terrorizmus leküzdése érdekében), hanem csírájában kívánja elfojtani a terrorizmust, legyen az bárhol a világban. A terrorizmus bölcsője az iszlámvallás (hangzott el), ami ugyanolyan, mint a kommunizmus és a fasizmus (idézet a média híranyagaiból).
Az amerikai védelmi és katonai stratégia nem értelmezhető. Az ellenfél – úgy tűnik – az iszlám lett, és aki megvéd minket, az nem más, mint a kapitalizmus vallása, ahol az Isten szerepét megelőzte a pénz.
Ezt nem lehet lebecsülni, ez világháborús veszély. Az USA jövőbeni katonai stratégiája szerint a világ bármely pontján fegyveresen beavatkozhat, ahol akár csak egy muzulmán is él. A fasizmus, kommunizmus elleni harc tehát kibővült az iszlám ellen is. Veszedelmes gondolatok ezek, mert tudomásul kell venni, hogy sokkal több muszlim vallású ember él jelenleg a Földön, mint „kapitalista vallású” ember. A nem szokványos megfogalmazást azért teszem, mert tudomásom szerint Benedek pápa vallásháborút nem hirdetett, sőt a pápa minden esetben a békét hirdeti.
Számos konfliktushelyzet alakulhat ki, ha az amerikai kormány a jövőben ezt a kijelentését komolyan veszi. Bármikor bombázhatja például Törökországot, annak ellenére, hogy az NATO tag. Olyan abszurd helyzet is előállhat, hogy Németország megtámadására, Berlin bombázására is sor kerülhet, mivel napjainkra Németországban a muzulmán lakosok száma meghaladja a három millió főt.
A békétlenség veszélye tehát egyre növekszik. Tényszerűen kell kezelni, hogy a jól hangzó terrorizmus elleni harcban az igazi veszteségeket (emberéletben, környezetpusztításban) minden esetben a megtámadott ország szenvedi el. A kiszolgáltatott ország ellen indított háborúk minden esetben visszavetik a régió gazdasági fejlődését. Nem hanyagolható el az a tény sem, hogy a megtámadottak fizetnek azért, hogy megtámadták őket.
A nemzetközi politikai életben folyamatosan zajlik a világ állandó felosztása, a direkt és indirekt gyarmatosítás, valamint a népcsoportok egymás alá- és fölé rendelésének harca. A fegyverkezés – minden ellenkező híresztelés dacára – a világ pusztulásának legnagyobb hatását adja. A fegyverkezés gigantikus energia és nyersanyag-felhasználást eredményez, ezzel hatványozottan növeli a környezetpusztítást, a károsanyag-kibocsátást. A megtermelt fegyverből hasonlatos nagyságrendű energiákkal előállított lőszert lőnek ki, amelyeknek az a feladatuk, hogy elpusztítsanak már megtermelt anyagi javakat és – nem utolsó sorban – emberi életet.
A katona élete nagyon fontos – mondják, akik a béke megteremtése érdekében háborúznak –, mert drága pénzen képezték ki az ölésre a katonákat. A nyomorult kecskepásztor, tevehajcsár, sivár területen gazdálkodó ember élete viszont gazdaságilag semmit sem ér.
Visszatérve eredeti témánkhoz, kijelenthetjük: az elemzők és a tanácsadók a lehető legegyszerűbb és kockázatmentes tevékenységeket folytatják. Összeadnak, kivonnak, osztanak és szoroznak, csak azzal nem számolnak, ami a számok mögött van. Tapasztaltam, hogy egy közgazdász milyen módszerekkel készíti el tervét.
Egy közgazdász figyelembe veszi mindazokat a költségeket, amelyekkel számolni kell. Szinte mindig alkupozíciókat kínálnak fel, úgy, hogy pl. a valós költségekre nincsenek figyelemmel. Számolnak a hitelkamatokkal, a saját és más adminisztratív költségekkel, sikerdíjjal stb. Az adott programok esetében felvázolják a megtérülési időszakokat is, úgy, hogy környezeti változásokat általában nem terveznek be. Tudott, hogy a több-összetevős programok esetében, ha csak az egynegyede bizonytalan a programnak, akkor az egész levezetés csak valótlanságot tartalmazhat.
Többször találkoztam olyan esettel, amikor a szakma képviselői technikai, működtetési szempontok szerint pontos és precíz tervet készítettek. A közgazdasági tervezőnél – mondjuk – megjelennek ezek az adatok – pl. valamiből egy nap alatt 100 darabot lehet előállítani.
A közgazdasági szemlélet két módozatban tudja irreálissá tenni a szakmailag pontos számításokat. Az egyik esetben elfogadja az egy nap előállítható dolgok, darabok mennyiségének megtermelését, de akkor az átadási árakat többszörösére emeli. Sajnos gyakoribb az az eset, amikor közgazdasági szempontok alapján az előállítási darabszámot megduplázza (ha épp’ nem triplázza meg). Az elmúlt öt évtizedben, hazánkban számos példa van erre. A tervgazdálkodás is ezt a módszert alkalmazta. Egyik nagytiszteletű egyetemi professzorom kedvenc példája volt az a történet, amikor a szocializmus építésének elején egy lábas-gyárba a lábas-gyártás tervét literben adták meg. A gyár kitűnő vezetői és a pártitkár úgy döntöttek, hogy a tervet akkor tudják 150% fölé tornászni, ha csak 20 literes csinos piros lábaskákat gyártanak. A tervet teljesítették, de a vas és edényboltokban nem lehetett félliteres, egyliteres háztartási edényeket kapni. Ha valaki azt gondolná, hogy ez a múlt keserédes története, akkor nagyot téved.
Néhány éve a fenntartható fejlődés ellentmondásosságáról vitatkoztam egy elkötelezett közgazdásszal, akinek hasonló érvei voltak a meggyőzésemre. Azzal példálódzott, hogy annak idején az édesanyjával közösen művelték a kiskertjüket, ami kellő élelmiszert biztosított a szűkös időben kettőjüknek.
A példabeszédet első hallásra nem értettem, de aztán rávilágított közgazdászunk a lényegre, mondhatnánk: határ a csillagos ég, mert ha a kiskertben 20 ember dolgozna, akkor 20 embernek adhatna élelmet a kicsinyke föld. Ebből a hitéből nem lehetett kibillenteni. Érveimet, hogy egy területen ideális termelési viszonyok esetében is csak meghatározott mennyiséget lehet előállítani, ostoba locsogásnak vélte. Szerinte, ha két ember ültet, locsol, kapál, akkor két embernek való termés várható, ha 20 ember ültet, locsol, kapál, akkor 20 ember élelmiszere termelhető meg. A szomorú az, hogy hazánk költségvetési terveit figyelve hasonló közgazdasági magasságokat lehet vélelmezni.
Az állam napjainkra teljesen elszegényedett. A költségvetés lassan egyetlen forrása az adó. Úgy tűnik, hogy ez a zsebekben turkálás magasiskolája. Ha szegények az emberek, és a zsebükben csak 20 forint van, akkor adó címen nem lehet 25 forintot elkérni. Sok ember így érzi ezt. Ráadásul az agresszív kereskedelmi marketing (ami nem az állam vagyonát gyarapítja) azt hirdeti, hogy vásárolj, mindegy, hogy mit, de vásároljál!
A szegény embernek adóznia kell (mindig azt mondják, hogy csak néhány évig), szeretné élvezni egy kicsit az életet is a szerencsétlen polgár, ezért vásárol, de már nincs miből. Jönnek a jóságos bankok, és kölcsönt adnak. Kinek? Az embernek vagy az államnak? A kamatot a szegény ember fizeti, és ha már mindenét elzálogosították, jön a társadalmi periféria.
A dologban a legnagyobb szomorúság az, hogy ismét besúgó-ország lettünk. Napjainkban már nem csak a házmester jelent fel embereket, nem csak a beépített ügynök írja szorgalmasan jelentéseit, az állam a névtelen feljelentésekkel, emberek meghurcoltatásával növeli bevételeit. Lehet, hogy ez modern és demokratikus szemlélet, de személyesen jobban szeretem a barátságokat, a közös gondolkodást, a civil mozgalmakban rejlő szépséget és a tevőleges cselekvéseket a társadalomban.
A társadalmi fejlődés egyik zavaró és gátló tényezője nem más, mint az elfogadott és törvénybeiktatott, végrehajtott stb. feladatok utó-kontrolljának hiánya, a rózsaszín tervek megvalósulásának ellenőrzése. Létezik egy független szervezet, az Állami Számvevőszék, de láthatjuk, hogy ha hiányosságot tár fel (márpedig elég sokat találnak), a politika darabokra szedi, és a kommunikációra fordított sok milliárd forint elköltésével a pártok megmagyarázzák a bizonyítványukat, és a feltárt hiányosságokat a szőnyeg alá söprik.
Az elmúlt évszázadban szinte egyetlen országban sem valósultak meg az eredeti politikai, gazdaságpolitikai elképzelések – s mindezért a politika a másik politikai tömörülést okolja. A történelmi múlt kritizálása és sajátos értelmezése a politika lételemévé kezd válni. Általában nem a valós okok feltárására, hanem a politikai ellenfelek ócsárlására használják fel ezeket a megváltoztathatatlan tényeket. Valós jövőképet senki sem mer fölvázolni.
Napjaink hazai politikai kommunikációjában mindenhol megtalálhatjuk az 1950-es évek és az 1956 utáni időszakok politikai, társadalmi, gazdasági bírálatait. Szomorúan kell hallani, hogy a kellő önbizalommal nyilatkozó elemzők milyen degradáló módon nyilatkoznak szüleikről, nagyszüleikről.
Azok a korszakok a nyomor és a diktatúra évei voltak – hallhatjuk. Egy kicsit vitatkoznék a szélsőségesen elmarasztaló bírálatokkal. Abban a korban nőttem fel. Szüleim dolgoztak és nyugalomban éltük életünket. A közbiztonság jó volt, a szüleim el mertek engedni egyedül a moziba, mert nem voltak kábítószer-kereskedők, pedofilok a környéken. Minden nap volt ennivalónk. A középiskolába villamoson jártam, és mindig be tudtam jutni az iskolába (három átszállással). Még általános iskolás koromban is minden nyáron legalább egy hónapot dolgoztam, vagy termelési gyakorlaton voltam.
Emlékeimben úgy él ez az időszak, hogy családi körben soha nem volt létbizonytalansági érzet. Nem foglalkoztatott senkit a családban az, hogy miért nem lehet heroint kapni a gyógyszertárban, senki nem volt szomorú azért, hogy megemelkedett a repülőjegy ára Honoluluba. Csodálatos heteket töltöttünk Balatonon, a Bükkben és az ország szinte minden pontján. Nem volt bevásárlóközpont, de a sarki élelmiszerboltban gyakorlatilag mindent megkaptunk. Minden évben eseménynek számított az, hogy a Szedd magad! mozgalomban begyűjtöttük a befőzéshez szükséges gyümölcsöket.
Mint gyerek, tagja voltam az úttörő mozgalomnak és a KISZ-be is be kellett lépnem. Senki nem vert meg, és nem büntetett azért, mert éretlennek tűntem a mozgalmi élethez, azaz a könnyem is potyogott a röhögéstől, amikor elvadult politikai karriert építő osztálytársaim, kortársaim szemináriumokat szerveztek, és összefüggéstelen pártszövegeket mondogattak. Később érthető lett, hogy mozgalmi-politikai képességeim nincsenek.
Közel negyven éve is jelen volt a politika a felsőoktatásban. Nem tudom, hogy dicsőség vagy szégyen, de a főiskolai, majd egyetemi éveim alatt minden szigorlatom jeles eredményt hozott, viszont a szocializmus, politikai gazdaságtan vizsgának négyszer is neki kellett rugaszkodnom, végül egy kegyelem kettessel engedtek át. Miért? Mert már ebben az időszakban sem tudtam elfogadni az értelmetlenséget. Vitába mertem szállni az előadóval, aki ezt természetesen buktatással jutalmazta. Ebben a – jelenleg erőteljesen kritizált – korszakban, a tudományos életben is csak úgy lehetett érvényesülni, ha az un. „foxi-maxi” – azaz a marxista-leninista filozófiából álló – esti egyetemmel rendelkezett akár a vegyész, a gépész, a biológus.
Ne feledjük, a mai tudományos életben még vannak olyanok, akik nem biztos, hogy a szakmai, hanem a politikai tudásukkal kerültek vezető pozícióba. Tehát a szépséghibája a dolgoknak az, hogy az elemzők számos tagja abban a korszakban szerzett diplomát, tudást, fejlesztette képességeit, amit most kritizál.
Érezhető néhány estben, hogy az elemző a múltban csak (átkosban) politikai tisztségviselő, hatalommal bíró politikai vezető volt. Az egyszerű példából az is kitűnik, hogy akik nem voltak hatalmon, azoknak is volt mit enniük, sőt, ha volt ellentétes politikai nézetük, és pl. kimentek március 15-én az utcára, akkor ugyanúgy megverték őket, mint most. A politikai másság miatt előzetesbe vitték, letartóztatták a kádári diktatúra ellen tüntetőket, ugyanúgy, mint manapság. A szólás szabadsága korlátozott volt (amit hamarosan visszaállítanak). A karrier útja ugyanaz, mint ami volt: ha pozíciót és hatalmat (valamint pénzt) szeretnél, akkor legyél párttag, legyél a párt ifjúsági szervezetének tagja.
Mi változott? Talán az, hogy a múltban a munkához való jog (és kötelezettség) átalakult, és létrejött a munkaerőpiac, a modern rabszolga-kereskedelem és a munkanélküliség. Az állam ugyanúgy fenntartja diktatórikus szervezeti rendszerét, mint régen, és mind a kettő A (ez egy kis gondolkodásra késztetheti az olvasót)-val kezdődik.
A kultúra – mondják sokan –, abban van az igazi változás! Valóban, olyan szinten romlott a kultúra, a közízlés, hogy már nincs a művésznek és a tudósnak hova hátrálni. Gyermek és ifjúságom korával példálóztam. Átlagéletet éltünk, a családban a kultúra számunkra nem a kocsmát, a diszkót és a silány személyiséget romboló kereskedelmi csatornák bambulását jelentette. Középiskolás koromban havonta minimum kétszer hangversenyre, színházba, operába mentem. Senki nem nevetett ki, ez akkor az iskolákban – és egy átlag budapesti kerületben – természetes volt. Hangsúlyozom, nem arisztokratikus körülmények között éltem. A könyvtár jelentette számomra a világ megismerését. Aki nem élte át, az nem is tudhatja, hogy milyen felemelő érzés egy könyvtári olvasóteremben elmélyülni bármilyen témában.
Arról mindenki megfeledkezik, hogy a II. világháború után a politika játszotta kisded, néha véres játékait, de apáink, testvéreink, rokonaink a három nagyhatalom által lerombolt fővárost újjáépítették. A felrobbantott hidakat helyreállították, és munkalehetőséget teremtettek embereknek. Az élelmiszer-ellátottság elfogadható volt, sőt, voltak időszakok, amikor kiválónak volt mondható. A vidék élelmiszert termelt, ami a nemzet gazdaságát gyarapította, és nem a spekuláns kereskedőket. Mennyivel jobb az, hogy a tudatos, globális élelmiszerkereskedelem kiiktatja a hazai élelmiszertermelőket, és busás felárral több ezer kilométerről szállít hazánkba élelmiszert? A hidegfejű és tekintetű, számító elemzőt ezek a tények nem érdeklik, csak azt számolja, hogy mennyi profit keletkezik a gazdánál, mert erre vették meg a munkaerőpiacon.
A felvetett gondolatok mindösszesen arra mutatnak rá, hogy jelenleg Földünkön az emberiség – eszmei áramlatok hatására – a természet törvényeivel ellentétesen cselekszik. Nincs idő akadémikusi vitákat folytatni a kérdéskörben. A tét – minden túlzás nélkül – a biológiai lét fennmaradásának kérdése.
Az elemzőknek fel kell nőni ahhoz, hogy vizsgálódásaikkal minden kérdéskörben tárják fel a természet és a társadalom bonyolult összefüggéseit. A történelmi múlton nem elmélkedni kell, és nem magyarázni kell az eseményeket, hanem a múlt eseményeit a bázisvizsgálatok alapjának kell tekinteni.
A jelen és a szoros közeljövő a történelmi folyamatok tehetetlenségi állapotának jelensége. Az elemzőknek úgy kell gondolkodniuk, hogy értsék: a jelen rendelkezik egy tehetetlenségi tényezővel, amin senki és semmi nem tud változtatni. Az viszont előremutató tevékenység volna az elemzők részéről, ha a történelmi folyamatokból és az ismert jelen helyzetből elágazási pontokat tudnának meghatározni, sőt jövőbeni alternatív cselekvési folyamatokat is előrevetíthetnének.
szacsky