A következőkben a honlap hasábjain megjelent, „7 milliárd ember” című dolgozatot szeretném kiegészíteni néhány, főként a műszaki területeket érintő gondolattal. Pontosan ezért cikkem címének a nevezett dolgozat záró kérdését adtam. Ugyanis a műszaki életben a legutóbbi évtizedekben megjelentek olyan változási (fejlődésinek is mondhatjuk?) tendenciák, amelyek hatása teljesen egybevág a felvázoltakkal. Ezeknek a folyamatoknak az egyik fő ismérve a korábbi értékek félresöprése, akár kulturális, akár tudományos területen, és mindez a haladás (a korábbi dolgok meghaladásának) és „a fényes új jövőnek” nevében. A másik ismérv az, hogy lassan minden tevékenység egyedüli mértéke a gazdasági haszon, ami önmagában megfoghatatlan jellemző, hiszen kinek (ki számára), minek haszon és versenyképesség. Meg egyáltalán emberi viszonylatokban hogy értelmezhetők ezek, amennyiben közös boldogulásunk a cél. Ezeken kívül mindezek mögött halványan felismerhető egy „védőernyő”, távoli kontroll ténye. Ami, lehet, hogy pusztán védelmi célú, a vezető tudományos társadalom a széles tömegeket védeni akarja az előforduló negatív jelenségek okozta stressztől. Habár kételyeim vannak.
Mindezeket előre vetítve, most a tudományos, műszaki élet néhány általam is megfigyelhető kérdését feszegetném (1. ábra).
1. ábra: összefoglaló táblázat az érintett kérdésekről
Annak idején a középkorban az egyetemeket többek között azért hozták létre, hogy általános, és lehetőleg teljes (univerzális) áttekintésük legyen a hallgatóknak az őket körülvevő világról. Napjainkban ez a kép általánosságban megváltozott. A képzés egyre inkább a technikai változások irányába hat, a technikai „fejlődés” diktálja az irányt, a megoldási módszereket. Ez gyakorlatilag kicsúcsosodik abban, hogy egyre inkább hallhatjuk: „Majd a piacok, a szakma megmondja, milyen mérnökökre, szakemberekre van szükség”. Hát megmondhatjuk a választ, gyakorlatilag részfeladatokat magas szinten ellátó szakbarbárokra. És nem utolsó szempont, akiknek nincs saját gondolatuk a feladatok megoldására, de még fel sem ismerik a feladatokat. Ilyenformán a technikai szféra belép a tudomány területére, és diktálni kezd. Ez önmagában fékezőleg hathat az egyetemi szintű oktatásra (bármely területen).
Ehhez kapcsolódik aztán (tisztelet a kivételnek) a kutatási területek meghatározása (itt nem a fejlesztésekre gondolunk, hanem az alapkutatásokra). Átfogalmazódik lassan a tudományos haladás fogalma a technikai változások elősegítésére (rosszabb esetben magyarázatára). A pénzügyi feltételrendszer kialakítása is olyan irányban hat, hogy a tudományos élet is egyre gyakrabban a „divatos”, a nemzetközi életben (ugyanolyan háttérrel rendelkező) is művelt területek felé fordul, ahol a gazdasági lehetőségek szerint sokszor mondvacsinált kérdésekkel foglalkozik. És mindezek visszahatnak egymásra, erősítik egymást. Az ilyen környezetben felnőtt tudományos-műszaki gárda azután jórészt (természetesen) nem fog távlati kérdéseket feltenni a célból, hogy merre, meddig.
Nagyon jó kontroll-elképzelés egyébként valamilyen szinten az úgynevezett információs társadalom meghirdetése. Mivel (utalva a korábban itt megjelentekre) sokak előtt világos az úgynevezett fogyasztói társadalom céljának tarthatatlansága, fel kellett váltani egy napjainkban újszerű szlogennel, az informatikával. Attól függetlenül, hogy ez is a fokozott fogyasztásra épül, van egy oldalhajtása, amely teljesen egybevág a hamis, fogyasztói alapú jövőképpel. Sokszor halljuk: „Haladni kell a korral”. Függetlenül attól, hogy ez szerintünk nem az emberiség kérdéseit előrevivő haladás, be is skatulyáz, azt sugallva, hogy ez az irány, és kész.
Mindezeket a negatív jelenségeket tetézi, hogy főleg ezek miatt az utóbb 20 évben igazán a természettudományos és humán területeken az alapismereteinket tovább vivő nagy horderejű tudományos eredmény nem született. Amit ennek mondunk, az jórészt technikai jellegű (nagyobb, gyorsabb, stb.), mint a Bábel-tornya.
Az itt tárgyalt kérdések összegzéseként megállapítható (megoldás irány 1.):
11. Az oktatás-kutatás régi alapszemléletét kell visszaadni a felsőfokú képzésben, hogy a szakemberek megértsék az igazán nagy problémákat.
12. Az állami irányításnak (nem a tájékoztatási és elvi szinten) komolyan kell venni a középtávú változásokra való felkészülést, a technikai fejlesztéseket erről az oldalról kell támogatni.
13. Világossá kell tenni, hogy a technika nem megoldás, hanem eszköz a környezetére érzékeny önálló gondolkodással (és célokkal) rendelkező, tervező szakemberek számára.
A fenti súlyos, de ránézésre evidens vagy marginális megállapítások alátámasztására lehet példa a közelmúlt árvizeinél történt néhány eset, a mobiltelefonok majdnem azonnali kiesése, illetve a GPS navigációs rendszerek használhatatlansága a mentésnél. Mindezek a technika mindenhatóságába vetett hit eredményei. Úgy gondoljuk, hogy a fentiekkel is illusztráltuk a potenciális veszélyt, ami legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy a felvázolt gondolkodási séma szerint nincs nagy gond a társadalmi fejlődés irányában, a cél a teljesítmény (és fogyasztás) növelése. Ez pedig úgy van beállítva, hogy ez egyben a magas életnívó ismertetőjegye is, aminek letéteményese az újszerű technikai cikkek tömege.
2. ábra: Az oktatással összefüggő területek
A következő kérdéskör, amit érintünk, az előző továbbgondolása (2. ábra). A tudomány újabb „divatos” irányai természetesen megjelennek az oktatásban, felsőoktatásban is. Az, hogy az újabb technológiákat megemlítjük a hallgatóknak, nyilvánvaló dolog. De az, amikor a felsőoktatásban kijelentik, csak az új technikai eszközöket tanítsuk, megengedhetetlen. Ugyanis ennek a kijelentésnek az oktatásra vonatkozóan két buktatója van. Az egyik, hogy a „régi módszerek” mindig közelebb álltak a szakmai elvekhez, hiszen egy egyszerűbb műszaki környezetben kellett méréseiket, számításaikat, terveiket elkészíteni. Ezek ismertetése közelebb visz a szabad gondolkodáshoz. A másik, nagyobb buktató az új eszközök szoftverfüggése. A mai hallgató így le lenne fokozva egy tömeghasználó szintjére, nem érti meg az eszköz működését, ráadásul egy ismeretlen csoport tudásának lenne alárendelve, mintegy a saját munkáját degradálva. És nem állná meg a helyét speciális helyzetekben (amire középtávon lehet, hogy fel kell készülni).
Ehhez a jelenséghez tartozik az újszerű technológiák egyre újabb és újabb változatának oktatása, azt sulykolva, hogy ez az igazi jövőbe vivő út. Egy picit ennek a gondolkodásnak segítenek az OECD országokban készülő úgynevezett „Pisa-jelentések”. Ezek ugyanis kiemelten foglalkoznak az „életben használható tudás” kérdésével és a különféle „tanulás-módszertanokkal”. Mindezek homályos megfogalmazások, mert hiszen mi számít majd 20 év múlva használható tudásnak? Csak nem az internet-keresés profi szintje? Mert pl. a magyar gyerekek ebben „is súlyosan el vannak maradva”. Az igaz, hogy sorra nyerik a tanulmányi versenyeket, de ez elavult dolog, nem számít. Hasonló jelenség figyelhető meg a felsőoktatási intézmények rangsorolásában is, amelyben szinté nagy helyet kap az élvonalbeli technika kérdése.
Hogy csapódik le mindez a fiatal generációra, illetve látszólag mi a probléma a világhoz való viszonyukban. Sajnos újabban észrevehető egy bizonyos nemtörődöm hangulat közöttük. Ennek belső okait csak találgatni lehet (a külső okokról alább). Amennyiben úgymond szellemi restség lenne az ok, nagy bajban lennénk. Mert az már egy civilizációs degradáció jele lennel. Valószínű nem erről van szó, maximum ennek gerjesztéséről. Inkább egy információhiányos életmód, és talán bizonyos menekülési igény okozhatja. A digitális „virtuális világ” mindazt nyújtja, amit az átnevelt emberek igényelnek lelki egyensúlyuk megtalálásához. Ez már a valódi világtól való elrugaszkodás jele is lehet, vagy közöny és fásultság. Ide tartozik szorosan a fiatalság bizonyos céltalansága, az elhivatottság hiány (azt csinálom, amiért sokat fizetnek, és ott, ahol ez lehetséges). Ez megint a társadalomtól, a közösségi céloktól való elfordulás, az egyéni fogyasztó képe. Ezt még tetézi, hogy egyre kevésbé fogékony az ifjúság a példaképekre, akik pedig életfelfogásbeli célt jelenthetnek, igaz, bizonyos elvárható erkölcsi rend betartásával.
Végezetül néhány szó a (valamilyen célokból) gerjesztett, és általánossá váló negatív viselkedésről, a dolgokhoz való negatív hozzáállásról. Az szinte természetes, hogy mindenről „divat” csak a rosszat elmondani, és panaszkodni folyamatosan. De, hogy a legfontosabb médiumok (tisztelet a kivételnek) híradásaik túlnyomó részében csak ezt a negatív hozzáállást közlik, mutatják be, és műsoraikban szinte követendővé teszik, az már a dolgok feletti elgondolkodásra késztethet.
Összegzés (megoldás irány 2.):
21. Az oktatás egyik fő feladata a széles látókör kialakítása és az elvek megismertetése
22. A fiatalság számára követendő példaképeket kell bátran mutatni
23. Mindenféleképpen meg kell erősíteni az emberek erkölcsi elkötelezettségét a közösségi gondolkodás irányában, a ránk váró (környezeti, társadalmi) feladatok végrehajtásában
24. Vissza kell szorítani a főleg a fiatalok körében terjedő negatív világképet
25. Az oktatás nem lehet más, mint egy adott társadalomban felhalmozott egyetemleges tudás továbbadása a jövő nemzedéknek
AB