Az emberiség a természet egyensúlyát érzékelhető módon felborította napjainkra. A folyamat az ipari forradalmat követően kezdődött el. A XX. század közepétől számos gondolkodó, a természetért és az emberiség jövőjéért aggódó ember mozgalmat indított, hogy mentse, ami még menthető. Az első jelentős szervezet talán a Római Klub volt. A társulat Aurelio Peccei magyar származású olasz közgazdász kezdeményezésére jött létre Rómában 1968-ban.
A klub közéleti személyiségek, tudósok, gazdasági szakemberek magánjellegű nemzetközi társulata. A klub tagjai az emberiség jövőjét meghatározó problémákat vizsgálták és javaslatokat tettek megoldásokra.
Számos szervezet és csoport foglalkozott azóta a Római Klubon kívül ezzel az égető problémakörrel. Néhány kiemelés a teljeség igénye nélkül:
2008-ban elindult a Braun & Partners Network által – nemzetközi partnerek támogatásával – kidolgozott globális Good CSR 2008 program.
A Stern-jelentést 2006. október 30-án adták ki. Tony Blair brit miniszterelnök felkérésére Sir Nicolas Stern, a Világbank volt vezető közgazdásza, az angol kormány pénzügyi tanácsadója elemzést készített a klímaváltozásról, annak lehetséges gazdasági hatásairól.
A „lugánói tanulmány” globalizációs krimibe illő írás. Szerzője Susan George, amerikai filozófus és politológus, aki 1994 óta francia állampolgár, jelenleg is Párizsban él, és a társadalmi igazságosságért tevékenykedő Transznacionális Intézet társigazgatója.
Budapesten 2004-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Természettudományi Karának Műegyetemi Természettudományi Egyesülete és a National Geographyc Magyarország kezdeményezésére kezdte el tevékenységét a PALATINUS KLUB.
A szervezetek, társaságok, klubok feltáró és elemző munkái valószínűleg hozzájárultak ahhoz, hogy nemzetközi politikai szintéren is foglakozzanak a közérzetünket és létünket is veszélyeztető globális problémákkal.
A Kiotói Egyezmény egy 1997-ben aláírt, a fejlett országokat tömörítő nemzetközi egyezmény, amelyben a résztvevő iparosodott államok kötelezik magukat arra, hogy széndioxid-kibocsátásukat az aláírást követő évtizedben 5,2 százalékkal az 1990-es szint alá szorítják vissza.
Az egyezmény 1997-es kidolgozása az ENSZ Klímaváltozási Konvenciójának (United Nations Framework Convention on Climate Change (UNFCCC)) keretében történt, célja pedig a légkör üvegházhatású gázkoncentrációjának stabilizálása volt, hogy a klímaváltozás és a globális felmelegedés előrelátható hatásait enyhíteni tudják. Az egyezmény 2005. február 16-án lépett életbe.
2006 decemberéig 169 állam csatlakozott az egyezményhez, ezek az országok összességében a világ széndioxid-kibocsátásának 61,6 százalékáért felelősek. A viszonylag alacsony arány azért lehetséges, mert a világ legnagyobb légszennyező állama, az Egyesült államok, valamint a szintén nagy szennyező, Ausztrália nem csatlakozott az egyezményhez.
A fenti kitételek miatt a szakértők komolyan vitatják a Kiotói Egyezmény hatékonyságát és értelmét, de kétségtelen erénye az egyezménynek, hogy „közös nevezőt”, illetve „minimális alapot” biztosít a további nemzetközi diplomáciai tárgyalások számára.
A jelenleg is hatályban lévő Kiotói Egyezmény 2012-ig van érvényben, és 2007 májusában már megkezdődtek a tárgyalások egy következő egyezmény körvonalazásáról.
A koppenhágai klímacsúcsra 2009. december 7. és 18. között gyűltek össze a világ hatalmasságai, hogy keretet adjanak az együttműködésnek. A tervezett klímaegyezmény tulajdonképpen az 1997. december 11-én aláírt Kiotói Egyezmény megújítását célozta, amelyet 184 állam írt alá.
A kiotói egyezség ténylegesen csupán 2005. február 16-án lépett életbe, és már akkor látszott, hogy a gázkibocsátás tervezett csökkentése alig néhány országban fog megvalósulni. Ezért reménykedtek sokan abban, hogy a mostani egyezmény remélhetőleg eredményesebb lesz. Nem így történt. A szkeptikus hangok természetesen most sem vártak mást, mondván, hogy a főszerep a gazdaságé és a pénzügyeké, így ki tudja, mikor fognak bármit aláírni, és főleg betartani.
Tekintve, hogy a tárgyalópartnerek számára a minél nagyobb üzleti haszonnál nincs magasabb prioritás, a földi ökoszisztéma védelme legfeljebb marginális célkitűzésként jelenhet meg, hiszen jelentősen korlátozza a befektetések várható hozamát – érkeztek mindenfelől a kritikus hangvételű vélemények.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy az ázsiai Csendes-óceáni Csúcstalálkozó résztvevői – köztük az USA és Kína – már a találkozó megkezdése előtt kijelentették: nincs esély arra, hogy átfogó nemzetközi egyezményt kössenek Koppenhágában.
Figyelembe véve, hogy a világ üvegházgáz-kibocsátásának 40 százalékáért az USA és Kína felel, már előre lehetett látni, hogy a klímatanácskozás hangvételére a két óriás küzdelme erősen rányomja majd a bélyegét. A papírforma itt is érvényesült. Mindkét fél a másiktól várta a kezdeményezést, és az állandóan farkasszemet néző képviselők rideg párbaja már-már a hidegháborút idéző hangulatot hozott létre. Az USA részéről ugyanakkor mégis egyfajta gesztusnak volt interpretálható, hogy Barack Obama elnök az előzetes bejelentésekkel ellentétben mégsem a harmadik, hanem az utolsó napra időzítette látogatását. Ezzel sokak szerint azt az optimista képet vetítette előre, amely szerint tényleges és jelentős megállapodás fog születni a dán fővárosban.
Sajnos a végeredményt tényleg így kell értékelnünk. Noha Kína elfogadta, hogy nem kér pénzt a fejlődő országoknak járó támogatásból, önnön szuverenitására hivatkozva mégis vonakodott megengedni annak ellenőrzését, hogy be fogja-e tartani ígéreteit, azaz a légkört károsító gázok kibocsátásának visszafogását. Másrészről az Egyesült államok azzal akadályozta a tárgyalásokat, hogy szenátusa még mindig nem fogadta el azt a törvényt, amely tartalmazná gázkibocsátása csökkentésének mértékét. Az egymásnak feszülő nagyhatalmak érdekellentéteit látva a többi ország sem látta be, mit és miért kéne lépnie. A klímacsúcs kudarca tehát betudható a véleményvezérek makacsságának is.
Kína és az USA vetélkedésén túl a legnagyobb szakadékot talán a vezetők két pártra szakadása okozta. A szegény államok ugyanis azt szerették volna, ha a 2012-ben lejáró Kiotói Egyezmény továbbra is hatályban marad – tekintve, hogy ez a hatályos nemzetközi egyezmény korlátozta az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. Ezzel szemben a gazdagok jellemzően egy teljesen új megállapodást szerettek volna.
Ami a koppenhágai klímacsúcs gyümölcsét illeti, az meglehetősen zöldre és savanyúra sikeredett. A világ vezetőinek mindössze egy háromoldalas egyezményt sikerült megalkotniuk, amellyel azonban saját létrehozói – így például Barack Obama amerikai vagy Nicolas Sarkozy francia elnök – sem elégedettek. Arról nem is beszélve, hogy a semmilyen jogi kötelezettséggel nem járó tervezet egyhangú elfogadtatása sem járt sikerrel – a december 17-ről 18-ra virradó utolsó éjszakán lezajlott, hajnalig tartó vita után a résztvevők mindössze „tudomásul vették” a dokumentumot. Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára ennek ellenére „fontos kezdetnek” nevezte a megállapodást, és utalt arra, hogy jövőre jogilag is kötelező érvényűvé kellene tenni azt.
A klímagyűlést még annak megkezdése előtt kritizáló szkeptikusokat látszik igazolni, hogy a végső dokumentumban inkább találhatók nagy szavak, mint konkrét számok – például határidők vagy kötelezően teljesítendő, gázkibocsátást visszafogó normák. Az mindenesetre kiderül a tervezetből, hogy a kibocsátást „nagymértékben” csökkenteni kell, hogy az „minél előbb” tetőzzön.
Erőltetett mosoly a klímacsú
cs végén
Még a legderűlátóbbak sem vitatják, hogy a hetekkel ezelőtt, decemberben, meglehetősen viharos körülmények között lezajlott koppenhágai klímacsúcs sikertelen volt. Csakhogy egyes országok esetében a lét a tét. A globális klímaváltozás bizonyos államoknak, népeknek várhatóan elképesztő gazdasági nehézségeket okoz. Helyenként az egész gazdaság összeomlásával fenyeget, egyes országok esetében még a puszta fennmaradást is kérdésessé teszi.
A Kis Szigetállamok Szövetségét (–> AOSIS –> Alliance of Small Island States) 1990-ben alapították a második, a genfi klíma-világkonferencia alkalmával. A ma már 42 szigetállamból álló csoport tagjai elsősporban a csendes-óceáni, illetve a karibi térségben találhatók; az AOSIS tagja Ciprus, Málta és Szingapúr is. Együttesen a fejlődő országok 28%-át, az ENSZ tagállamok összességének egyötödét adják.
Az AOSIS-országok a klímatárgyalásokon mindig a leghaladóbb álláspont képviselik, s nem véletlenül: tagországaik puszta léte függ attól, miként reagál a világ a globális klímaváltozás már-már megoldhatatlannak látszó problémájára.
A „klímaváltozás emberi arcának” tartott csendes-óceáni Tuvalu szigete jó példa erre. Kutatók szerint a 10 000 lakosú sziget a jelenlegi globális felmelegedés mellett körülbelül 50 év múlva egyszerűen eltűnik a tengerben. (Ugyanez a sors vár az 1196 különálló szigetből álló Maldív-szigetekre, és sok alacsonyan fekvő társára.) A klímaváltozás okozta tengerszint-emelkedés természetesen nem csak a szigeteket veszélyezteti, a partok mentén élő több mint 100 millió embert is fenyegeti. Ráadásul a Föld 20 legnépesebb városa közül 13 tengerek, óceánok partján fekszik.
Az új klímaszerződés a Kiotói Egyezményt váltaná fel, amely 2012-ig szabta meg a gázkibocsátás-csökkentést, vagyis – elvileg – eddig van idő a megkötésére. Az már más kérdés, hogy sok aláíró állam várhatóan nem teljesíti még a kiotói szerződésben vállalt célokat sem.
Az Independent szerint környezetvédelmi csoportok és a klímaváltozás által leginkább fenyegetett országokat várhatóan feldühíti a csúszás. Attól tartanak ugyanis, hogy ha most el lehet halasztani az egyezmény megkötését, akkor nincs garancia arra, hogy máskor nem teszik majd ugyanezt.
Bruce Bueno De Mesquita New York-i politológus-professzor szerint eleve kudarcra van ítélve az egész klímaharc. De Mesquita a Foreing Policy tekintélyes amerikai magazinban megjelent cikkében – egy általa kidolgozott játékelméleti modell alapján – azt állítja, hogy világ vezetői egyre keményebb és keményebb klímaügyi célkitűzésekkel fognak előállni, amelyeknek egyre alacsonyabb lesz a támogatása, és – akárcsak a kiotói szerződést – alig valaki fogja betartani. Körülbelül 2100-ra el is enyészik az erre irányuló politikai akarat. De Mesquita szerint a klímaváltozás problémáját nem a politikusok, hanem az új technológiák fogják megoldani.
Hírforrásokból válogatta:
Szacsky Mihály