A Somatoinfra képalkotó humán diagnosztikai módszer fejlesztése 1989-ben kezdődött. A kutatás kezdeti szakaszában a rendelkezésre álló infravörös kamerák a jelenlegihez képest alacsonyabb technikát képviseltek. Az első tesztelhető berendezés mindösszesen egy detektorral rendelkezett, és a forgó illetve billegő tükörrendszer az optikailag befogott terület folyamatos „letapogatására” volt képes.

Az igazi áttörést az jelentette (1960-évek), amikor az infravörös elektromágneses sugárzásra érzékeny detektorok a folyamatos, síkban érkező infrafoton-energiát képpé alakították. Ez nem volt más, mint a detektorra érkező infrafoton-energia különbségén alapuló, változó erősségű infravörös elektromágneses sugárzás fotonná való átalakítása. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy az infravörös (de minden egyéb elektromágneses) sugárzás (a kvantumfizikai elveknek megfelelően) tartományait képileg csak úgy tudjuk értékelni, ha azokat (legyen az γ, XR, stb. sugárzás) a fotonenergiának megfelelően vizuálisan érzékelhető képpé alakítjuk át. A képalkotás és a méréstechnika ebben az esetben még indifferens, mivel csak az a cél, hogy a síkban – a fehér, fekete, szürke árnyalatoknak megfelelően – egy látható fotonenergia-eloszlást szemlélhessünk meg.

Az infravörös képalkotás annak köszönhető, hogy a fizika pontosította az elektromágneses sugárzás erre vonatkozó tudományát. Tudott, hogy az infravörös sugárzás a látható fény és a mikrohullámú sugárzás között helyezkedik el a teljes elektromágneses spektrum tartományban.

Az infravörös sugárzás képalkotását nagyban segítette az a tény, hogy ez a tartomány – valamint a látható fény tartomány – optikailag rendezhető. A feladat az infravörös televíziózásnál tehát csak az volt, hogy a speciálisan növesztett egykristályokon keresztül (amelyek csak az adott infravörös sugárzást eresztik át) csak a meghatározott infravörös elektromágneses sugárzás haladjon át, minden egyéb zavaró sugárzást képes legyen kiszűrni. A speciális növesztett egykristályból csiszolt optikák a megfelelő infravörös tartományt engedik át viszonylagos veszteség nélkül. A képalkotás ezt követően semmiben nem különbözik a normál fényképezéstől, mindösszesen csak abban, hogy az érzékelő – a detektor – milyen érzékenységgel képes a síkban a különféle infra fotonenergiákat megjeleníteni.

Az 1960-as években az infravörös technikáknál – a röntgen-módszerhez hasonlóan – infravörös sugárzásra érzékeny filmeket hoztak létre. A kezdeti lelkesedést jelentősen visszavetette, hogy az infravörös fotonok és pl. a γ fotonok között a leképezés minőségileg is differenciált volt. Ezért az elektronika segítségével olyan eszközöket fejlesztettek, amelyek – egy képméretnek megfelelően – a síkban elhelyezett képpontokat különböző fényerősséggel jelenítették meg egy fényre érzékeny fotópapíron. Ilyen volt pl. az 1961–1965 között Magyarországon tesztelt Boffors készülék. Pontosítva, ez a berendezés optika nélküli leképezés alapján, képpontról képpontra tapogatta le a vizsgált felületet. A kép rögzítéséhez és letapogatásához egy nyitott zárú polaroid fényképezőgépet használtak. A 1960-as években egy infravörös emlő-felvétel három percet vett igénybe úgy, hogy az elektronikus zajhatárok, a fizikális elmozdulások miatt inkább csak foltok voltak érzékelhetők – minden diagnosztikus érték nélkül.

Az áttörést a katonai passzív távérzékelés, valamint az ipari méréstechnika hozta meg. A katonai felhasználásnál – pl. a harckocsik távérzékelésnél (passzív éjjellátás) – alkalmazott korai berendezések mindösszesen csak differenciált infravörös sugárzást emittáló tárgyak, élőlények elmozdulásait voltak képesek érzékelni. Az ipari felhasználás esetében az ipari és orvosi gázokat előállító gyárakban a bonyolult csőhálózatokat kellett vizsgálni infravörös kamerás távérzékeléssel, hogy észlelhetők legyenek a gázszivárgások. Az infravörös sugárzást nevezik hősugárzásnak is, így természetes, hogy a képet adó optikai rendszerek képesek voltak a hőmérséklet-különbség alapján az infravörös sugárzás síkbeli megjelenítésére, azaz a termovíziózás megteremtette annak alapjait, hogy a különféle hőmérsékleti eloszlásokat képi formában lehessen rögzíteni. (Ismert jelenség, hogy a nagynyomású gázok sérült csőrendszerből nagy nyomással áramlanak ki, és ennek megfelelően endoterm folyamat játszódik le. Abban az esetben, ha a szivárvány színeit – mint hőmérsékleti eloszlást – használjuk az infrafoton-energiák megjelenítésére, akkor értelemszerűen a kék szín jelenti az alacsonyabb hőmérsékletet, a sárga pedig a magasabbat. Tehát a gázgyártás esetében az endoterm folyamatok kék színnel jelezték a sérült csővezeték pozícióját. Ez a képalkotás csak vizuálisan képes megjeleníteni azt a területet, ahol a hiba kialakult. Hőpótlás hiánya esetében – visszamelegítés – a differenciált hőkülönbség a hőkamerák képén markáns színelhangolódást mutat.

A biológiai rendszerekben természetesen beszélhetünk endoterm magreakciókról, ami pontosítva az endoterm folyamat endoerg reakciója.

Az infravörös sugárzás – biológiai rendszereken belüli – törvényszerűségét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy olyan biokémiai folyamatok zajlanak, amelyek egyszerre tekinthetők endoterm (hőelvonó), illetve exoterm (hőtermelő) folyamatoknak. A biológiai folyamatok folyamatos anyagcserét biztosítanak, melyek egyik fontos eleme (humán) a szervezeten belüli maghőmérséklet megteremtése. Az emberi szervezetben zajló biokémiai folyamatok sokasága soha nem képez statikus állapotokat, így stabil hőmérséklet sem alakul ki sehol a szervezeten belül.

A folyamatosan változó életfolyamatok, az anyagcsere (metabolizmus), a szervezeten belüli változások, a termoregulációs folyamatok végtelen formációt és topográfiát mutatnak a test belsejében és a felszínen.

A humán infravörös vizsgálatok korai kutatási szakaszaiban az volt a nemzetközileg elfogadott vélemény, hogy a normál funkciótól való eltérés – betegség – „gyulladást”, tehát emelkedett hőmérsékletet mutat a szervekben, szervrendszerekben. Egyszerű alapvizsgálatok és kontrollkutatások is bebizonyították, hogy a normálistól eltérő életfolyamatok egyaránt produkálhatnak endoterm és exoterm folyamatokat. Az 1992–1996 közötti kutatási időszakban a műegyetemi kutatócsoport arra kereste a választ, hogy a betegségek és a kórfolyamatok termikus eltérése milyen összefüggést mutat. A vizsgálatok egyértelműen bebizonyították, hogy az abszolút hőmérséklet mérések esetében a számos faktorérték miatt törvényszerűségeket nem lehet meghatározni. Tehát a termovíziós képalkotással, a hőtérképezéssel diagnosztikus pontosság nem lehetséges.

A biológiai életfolyamatok, a termoregulációs folyamatok vitathatatlan ténye ismert, és az is tudható volt, hogy az emberi testből emittálódó infravörös elektromágneses sugárzás – az infrafotonok – információtartalma több mint egyszerű jelenség, fenomén.

Szemléletváltásra volt hát szükség. A termovíziózás – vagy hőtérképezés – valójában csak hőmérsékleti mérés, amit képi formába öntünk.

Az új filozófia arra épített, hogy az emberi test folyamatosan és szakadatlanul sugároz az elektromágneses sugárzási tartományban, ami tehát valójában hőmérsékleti sugárzás, de nem hőmérséklet. Ennek megfelelően – egy merész elképzeléstől vezérelve – az infravörös sugárzás mérésénél a radiáció (ember esetében a kisugárzást) és a humán radiáció törvényszerűségeit kellett meghatározni, tehát nem a „meleg embert”, hanem a „sugárzó embert” vizsgáltuk.

A természettudományos szemlélettől vezérelve három ismérv alapján kellett felállítani a kutatási programot, és minden állítást elméletileg és empirikusan is bizonyítani kellett.

A három ismérv:
– mit mérünk?
– mivel mérjük?
– mi a mért értékek információtartalma?           

A kutatási program mindhárom elemének megválaszolását követően egyértelművé vált, hogy az emberi test a testen belül zajló életfolyamatok biokémiai, biofizikai momentumait kvantumbiológiai jelenségek révén, sugárzásos termoregulációs folyamatként, egyfajta információhalmazként továbbítja a testfelszín minden pontjáról a külvilág felé. Ezeket az infravörös fotonokat – és energiájukat – valóban át lehet számítani hőmérsékleti értékekre, de ezzel így pontos diagnózis helyett mindösszesen csak káoszt észlelünk, és csak jósolni lehet a színes foltokból.

Az egységes infravörös sugárzó emberi test vizsgálata során tehát – a Somatoinfra ©® diagnosztikát meghatározó elméletnek megfelelően – el kellett szakadni az egyes pontok hőmérsékleti mérésétől és a síkban történő kétdimenziós felvételezéstől. Az elmélet egyértelműen lefektette, hogy milyen elvárható mérési értékek, műszeres leképezések és milyen fejlettségű informatikai háttér szükséges a humán infravörös vizsgálatokhoz. A baj ott kezdődött, hogy ebben az időszakban az informatika és a műszertechnika a megfogalmazott Somatoinfra vizsgálatokhoz nem rendelkezett kellő felkészültséggel. A kutatást tehát csökkentett módozatban lehetett csak véghezvinni.

Az elmúlt időszakban (2007–2008) sikerült kellő lehetőségekkel bíró informatikai rendszereket létrehozni, és végre integrálni a megfelelő színvonalú infravörös érzékelőket. Az elmúlt több mint húsz év kutatási eredményeit nagyban veszélyeztette az a tény, hogy a több tízezer komplex humán infravörös felvétel elvész a korábbi technikai, műszaki hátrányok miatt.

Ma már lehetőség van arra, hogy – egységes elveknek megfelelően – reprodukálható Somatoinfra diagnosztikai készülékek álljanak rendelkezésre – ne csak a kutatásra, hanem a mindennapi gyakorlatban való alkalmazásra.

A megoldást tehát két fontos eszköz megjelenése segítette elő: a humán infravörös emissziós sugárzás pontos és homogén eloszlását biztosító érzékelő (kamera), valamint azok a célszámítógépek, amelyek alkalmasak a nagy adatátviteli sebességre, és képesek több bemenettel a multi-képalkotásra. A fejlesztett szoftverek segítségével nem csak passzív képi adattárolásra használhatók ezek a számítógépek, hanem a vizsgálattal egy időben gyorsan alkalmazható méréseket is elvégezni.

A rövid leírásban szereplő elméletek fizikai, kémiai, élettudományi (összesítve természettudományi) ismereteket tartalmaznak. A téma részletes megismeréséhez nélkülözhetetlen ezek pontosítása. Az orvostársadalomban például elterjedt az „energiákra” való hivatkozás. Sokszor hallhatunk biológiai energiákról, energiaadásról, -elvonásról, de ezek olyan misztikusak, hogy nem mérhetők, mindösszesen csak hinni kell bennük. A természettudományos szemlélet megköveteli, hogy a definíciók pontosak, a jelenségek pedig mérhetők és reprodukálhatók legyenek.

Az elméletek felállítása megkövetelte, hogy a természet törvényeit értelmező tudományos eredmények, ismérvek elemző módon feldolgozásra kerüljenek. Néhány kiemelés és megnevezés a teljesség igénye nélkül: energia, energiaáram, energia-átalakulás, energia átszámítási tényező, energiaátvitel asszociációs reakciókban, energiaátvitel monomolekuláris reakciókban, energia degradáció, energia eloszlás, energiakvantum, energialánc, energia-megmaradás törvénye, energiaspektrum, energiasűrűség, energiaszint, energiavándorlás, entrópia.

A kutatási idő alatt számos kísérlet is alátámasztotta, hogy a természet megfigyelésén és elemzésén alapuló elméletek igazolják a hipotézis felállítását. Számos esetben ismert kutatási eredmények adaptálására is sor került.

Néhány kiemelés:
A korábban – kutatási céllal létrehozott – „gamma kertek” eredményeinek felhasználása lehetőséget teremtett arra, hogy az elektromágneses sugárzás (γ) hatásait értelmezni lehessen a biológiai rendszerek mutációinak kialakulásában. A génegyensúlyok vizsgálata a szervezetek normális fejlődését, funkcióit és adaptációját analizálja. A BIR elméletben felvetődött, hogy a génegyensúly esetében a gén-gén differenciák kialakulása nem csupán szerves kémiai formációváltás.

A BHT elméletbe az úgynevezett „generációs idő” vizsgálatok megállapításait és téziseit is beillesztettem. A „generációs idő” vizsgálat a populáció- és evolúciógenetikában az egymást váltó nemzedékek élettartamát kutatja. E tudományterület kiemelt figyelmet szentel az „életidő” meghatározásra. A probléma felvetésében szerepet játszik az a tény, hogy pl. a mikroszervezetek átlagos élettartama rövid, míg az erdei fáké nagyon hosszú. A rövid generációs idejű populációk, fajok evolúciós megváltozásában a mutációnak, a hosszú generációs idejűkben inkább a genetikai rekombinációknak van nagyobb szerepük.

A genetikai kutatások egyes részterületei a változatosság – és a szinte végtelen kombinációs lehetőségek – értelmezését próbálják meghatározni. Természetesen ebben a genetika kémiai anyagának meghatározása jelenti az alapot, amelyet egy vagy több makromolekula alkot, s ami nem más, mint a dezoxiribonukleinsav, azaz a DNS, de – elsősorban – a víruskutatásnál az RNS (ribonukleinsav) elemzését is el kellett végezni. A BIR elmélet szerint a DNS-nek és az RNS-nek az ismert makromolekulán kívül tartalmaznia kell egy olyan komplex vagy nem kovalens kötésű szabad iont (elsősorban kationt), amely biztosítja a töltöttséget a kettős spirál felső szakaszában. A genetikai formációk, a genetikai asszimilációk, eróziók, valamint az egyensúly kérdése is mind elemezhető a hármas elméletben.

Számos genetikai kérdéskörbe értelmezhető módon beilleszthetők a BIR és a BHT elméletek. Ilyenek pl. a genetikai információs rendszerek, izolációk.

A BIR és a BHT elmélet és a genetika közös értelmezése rendkívül bonyolult elemzést igényel. A résztanulmányok és az egyes területek értelmezése az alapozási szakaszban tart, s ez lehetőséget teremt arra, hogy részkutatási programok valósuljanak meg.

A BIR és BHT elméletek esetében az ingerhatások és az ingerület kialakulásának, vezetésének vizsgálata is fontos volt elmúlt évek kutatása alatt. Az általánosságon túl kiemelkedő figyelmet kellett fordítani pl. az ingerintenzitás-időtartam összefüggésekre, valamint az ingeraktivitás, ingerküszöb, ingerbetörés és un. belopódzás jelenségére is, mindezt úgy, hogy figyelembe kellett venni az ingerületek és ingerületvezetések számos variációit.

 

Szacsky Mihály

palatinus